Csend, csend és végtelen csend. Mindenki elment, már csak én maradtam egyedül és most búcsúzom. Egy háztól, egy élettől az eddigi álmaimtól. Egyszerre fáj és egyszerre felemelő.

Eszembe jutnak pillanatok. Az első találkozás….igen szerelem volt első látásra, már amikor az átriumos folyosóra beléptem és szemben egy filagória állt, sok sok burjánzó növénnyel, tudtam, hogy megérkeztem. Ezt kerestem, nekem ez a ház kell, de minden áron.

És meglett, minden áron. Sok küzdelmes hét és bizonytalanság után végre aláírhattam a papírokat a tulajdonos már én voltam. Végre megnyugodtam, hiszen egy álom látszott valóra válni, a válásom utáni pici panel után végre újra egy kertes ház büszke tulajdonosa voltam. Volt vele munka bőven, de csináltam, csináltuk töretlenül, mert úgy éreztük ez a végállomás, bár azt mindig tudtuk, hogy ha eljön az idő mennünk kell, de a ház marad örökre, csak éppen egy ideig más lakik majd benne. És eljött az idő menni kellett volna, de én nem akartam. Nem akartam messzire költözni, távol a családomtól, távol a várostól ahol születtem és a lavina elindult, menni kellett volna de én maradni akartam. Számtalan átvirrasztott éjszaka, hónapokig tartó feszültség, viták után a döntés megszületett.

Én maradok, mi maradunk a fiúkkal, de már nem ebben a házban, hiszen ez hatalmas és egy nőnek egyedül fenntartani szinte lehetetlen. Osztottam szoroztam, hiszen a ház az enyém, de a hitel is. Tudtam nem fog menni, egyedül ehhez kevés vagyok. Nincs az az álommunkahely, nincs az a fizetés amiből egy nő egyedül egy ekkora házat fent tud tartani. Valamit ki kellett találni de csak egy dolgot tudtam biztosan, panelba soha többé. Engem nem lehet bezárni, nekem a lételemem a kert, a tér.

Ezzel egy korszak lezárult és vele együtt egy kapcsolat is, ami egy négy éves időszak végére tett pontot. Az álmok szerte foszlottak, mi pedig külön utakon folytattuk tovább.

De ha egy korszak lezárul bármilyen nehéz, bármilyen fájdalmas is, elkezdődik egy új. Nem volt időm gondolkodni, nem volt időm búslakodni, egy dologra tudtam csupán koncentrálni, nekem a házat el kell adnom méghozzá minél előbb, hiszen a hetek telnek és a hitelt, a rezsit fizetni kell. Már nem volt visszaút, nem akartam, hogy legyen. Céltudatosan mentem előre és hittem benne hogy sikerülni fog, hogy jön valaki aki beleszeret és ugyanúgy kell majd neki mint nekem. És jött is, mindösszesen pár héten belül, és mire feleszméltem, már nem én voltam a tulajdonos. Ennek alig több mint másfél hónapja, ( időközben hat ) és én itt ülök a csendben a  nyomasztó csendben és utoljára leülök a kedvenc helyeimre, hiszen sok kis kedvenc kuckót kialakítottam az elmúlt két-három év alatt.

Szerettem a nappaliban ülni és a tetőablakon keresztül nézni a csillagokat, vagy csak egyszerűen bámulni a kandallóban égő gyertyákat. Szerettem az étkezőt is, különösen ősszel, mikor a juhar gyönyörű aranysárga lombkoronát öltött magára és a nyár utolsó napsugaraiban tündökölt. És szerettem a hálót is nagyon, ahol percekig csak bámultam ki reggelente az ablakon és néztem a park hatalmas gesztenyefáit.

Most pedig itt ülök abban a szobában, amit talán a legnehezebben szerettem meg, a “nagy” zöld kandalló miatt, amivel sosem tudtam békét kötni. Mégis itt írom a sorokat és búcsúzom, hiszen eljött az utolsó este, holnap már csak egy üres ház lesz az otthonunk, mert az otthon a lelkünk, a szeretetünk, törődésünk nélkül csupán egy ház.

Miközben innen búcsúzom, máshol egy új élet, egy új időszak kezdődik. Ez valahol egyszerre félelmetes, mégis felemelő, hiszen időközben megtaláltam azt a „kicsi” házat, álmaim hatalmas kertjével, ahol az életünk folytatódik tovább. De addig még igen hosszú az út, talán rögös is, de nem adom fel, mert tudom, hogy nem szabad feladni még ha olykor lesznek is nehéz pillanataim.

És hogy nyomon követhetitek e változást? Most már határozottan állíthatom, hogy igen, bár megmondom őszintén ez egy nagyon nehéz döntés volt, hogy kitárjam e újra az otthonomat, kitegyem e még egyszer az életemet, az életünket a kirakatba? Végül amellett döntöttem, hogy meg kell tennem, meg szeretném tenni, hiszen talán ezzel másoknak is példát tudok mutatni, hogy lehet újra kezdeni, igen is fel lehet állni és meg lehet valósítani az álmainkat. Bizony ha kell újra és újra, a többi pedig majd az élet megoldja. Egy a lényeg, nem szabad semmit siettetni, nem szabad semmit görcsösen akarni és igen, néha akaratunk ellenére tovább kell lépni, még ha ez az egy darabig fáj is. Az élet bizony nagy játékos és néha ellenünk játszik.

Eni